Mától lehet jelentkezni a Derkovits-ösztöndíj, valamint a Pécsi József-ösztöndíj kuratórium tagjaival történő személyes szakmai konzultációra, amelyre április 26-án, szombaton 13 és 16 óra között, 20 perces időközönként  kerül sor.

Jelentkezés lehetséges: telefonon: 06 1 460 7012, e-mailben: fazakas.reka@mucsarnok.hu

A Kádár-rendszer diszkrét bája, avagy a „Patyomkin-kiállítás”[1] története

Modor Bálint írása

A nyolcvanas években a Derkovits-ösztöndíjat alapvetően már nem művészetideológia, hanem főként esztétikai szempontok alapján ítélték oda. Legalábbis a döntéshozók szobájában – olvashatjuk a Derkovits ösztöndíj 50 éves történetét feldolgozó könyvben.[2] (Érdekesen vitázik ezzel a felfogással Klimó Károly az 1988-as Derkovits ösztöndíjasok kiállításának katalógusában.) Különös ugyanakkor, hogy a döntéshozók között szerepel a 80-as években Aradi Nóra is, aki 1974-ben a Kritika hasábjain még a szocreál művészet bírálhatatlanságát hangsúlyozta. Az azonban mindenképpen jelzi a változást, hogy olyan alkotók is Derkovits-ösztöndíjban részesülhettek, akiknek a munkáit 1982-ben el kellett rejteni Kádár János látogatása során.

Stefanovits Péter: Kutyák és emberek I., 1979

A történet a sorozat első részében Kovács Alex által is megemlített első nyilvános bemutatkozó kiállításhoz kapcsolódik. Az tárlat zárása után egy héttel olyan Patyomkin-kiállítást állítottak össze az odalátogató MSZMP főtitkár számára, amelynek a „művészi” tartalmát elfogadhatónak vélték. Ezért aztán az eredeti kiállítók közül igen kevesen szerepeltek, többségük könnyűnek találtatott ‒ meséli Stefanovits Péter az akkori rendszer hatalmi technikáját illusztrálva. A szerző ezek után reményét fejezi ki, hogy a rendszerváltás óta „remélhetőleg végleg a múlté ez a közvetlen politikai beavatkozás a művészeti életbe.”[3]

Trombitás Tamás, akinek a munkái ‒ feltehetőleg absztrakt geometrikusságuk miatt ‒ szintén nem szerepeltek a „Patyomkin-kiállításon”, a Derkovits-ösztöndíjasok 1993-as tárlatának katalógusában így ír az esetről: „Mégis éppen azon a kiállításon, amelyiken a Budapest Galériában az ösztöndíjat megkaptam, két kollégámmal együtt el kellett szállítanunk a munkánkat, mert Kádár János végigsétált a Váci utcán és betekintett az utca végén lévő kiállítóhelyiségbe is. Lehet, hogy a galéria politikai érzékkel megáldott igazgatója ezzel a lépésével végső soron minket, és talán az utánunk jövő, és nem a szoc.reálra emlékeztető módon dolgozókat védte. Mindenesetre nekem az akkor teljesen kiábrándító volt. Különösen látni a tv-ben a látogatás képeit.”

Trombitás Tamás: Mandala I.,1996.

Trombitás ebben a visszaemlékezésében érzékelhetően megengedőbb Stefanovitsnál a „szakértőkkel” szemben, akik átrendezték a kiállítást, utalva ezzel döntésük kettős természetére. Egyrészről arra a törekvésükre, hogy ne provokálják a főtitkárt „érthetetlen” alkotások bemutatásával, másrészről arra, hogy ezzel védjék az alkotókat is az ideologikus kritikáktól. Felmerülhet még egy harmadik szempont is a cinikus utókor részéről ‒ Kovács Alex is jelzi ezt írásában –, mégpedig az, hogy ezzel a gesztussal saját hivatali hűtlenségüket is leplezték a megsemmisülő szocreál eszmény és a szétforgácsolódó rendszer porosodó díszleteinek a takarásában.

Négy héten keresztül a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika szakos hallgatói posztolnak a Derkovits-ösztöndíj történetéről. Elsőként Kovács Alex írását olvashatjátok.

A Derkovits-ösztöndíj a kezdetektől a rendszerváltás környékéig

A Derkovits-ösztöndíj megalapításakor egyértelmű volt az állam ideologikus elvárása: a fiatal, pályakezdő képzőművészeknek a progresszívnek tekintett szocialista művészeteszmény határain belül kellett megfogalmazniuk törekvéseiket. A marxista ideológia művész-proletár hősének, a kultúrpolitika víziója szerint, nagy szociális érzékenységgel és osztálytudatos elkötelezettséggel kellett belevetnie magát az alkotásba.
A Derkovits-ösztöndíj elnyerésének ‒ ennek megfelelően ‒ szigorú szabályai voltak. Az ösztöndíj hároméves időtartama alatt a díjazottak nem folytathattak más tevékenységet, ráadásul egy évet a munka frontján is el kellett tölteniük, hogy maradéktalanul magukba szívják a proletariátus esszenciáját, amely így biztosan kikristályosodik majd a műveikben.
1982 tavaszán láthatta első ízben a nagyközönség a Derkovits-ösztöndíjasok beszámoló kiállítását. Azonban a megnyitás után nem sokkal ‒ Kádár János látogatása miatt ‒ újrarendezték a kiállítást úgy, hogy csak nagyon kevés maradt az eredetileg kiállított darabok közül. Ez a momentum retrospektív nézőpontból a hivatalos művészeteszmény hattyúdalaként értelmezhető. Az addig preferált narratívák éles összeütközésbe kerültek a nyolcvanas évek valóságával. Ennek árulkodó jeleként a kultúrpolitika az eszmének való megfelelés helyett egyre inkább a tehetséget kezdte díjazni.
Az ösztöndíjas kiállítások miliője is megváltozott: mindinkább a bemutatkozásra helyeződött a hangsúly és háttérbe szorult az esemény „elszámoló-vizsgáztató” jellege. Ennek fényében érdekes szembesülni a rendszerváltás környéki kiállítások visszhangjaival, azzal, ahogy a korszakra jellemző eklektikus, expresszív művészi gesztusok kora véget ér. Az 1988-as kiállításról például Salamon Nándor távolságtartóan szögezi le, hogy az ösztöndíjasok zömében külföldön is reputációval rendelkező művészek, majd a szellemes és tehetséges trend-zsokék megemlítése után hosszan fanyalog a sok erejét vesztett, modorossá vált alkotás miatt.

Szurcsik József: Apály, 1989 (ösztöndíjas volt 1988-90 között)

1990-ben, a rendszerváltás első Derkovits-kiállításán a fiatal művészek síkra szálltak az ösztöndíjrendszer ideológiai semlegessége mellett és követelték, hogy a bíráló bizottságból távolítsák el a pártállam delegáltjait. Indítványuk hatására újraszerveződött az Ösztöndíj Bizottság. Boros Géza korabeli recenziójában nyolc erektált falloszt számolt össze a kiállításon, amelyeket a dekompresszió ünnepléseként értelmez. Érdekes továbbá, hogy recenziójában elsősorban nem a festői munkákat, hanem az objekteket, installációkat dicséri.

Erkel László: Víz-törés, 1992 (ösztöndíjas volt 1989-ben)

1990 után fokozatosan egyfajta kettősség figyelhető meg a művészeti szcénát illetően. Míg Szegő György 1992-es recenziója a mitikus motívumok és elsöprő elementáris energiák megnyilvánulásának bűvöletében fogalmazódik meg, addig Kapitány András a szabadság mámorának rövid időszaka után a kritikát nem tűrő államhatalom ellenőrzésének újraéledésére figyelmeztet.

Baksai József: A ló, 1992 (ösztöndíjas volt 1990-93 között)

Forrás:
Bohár andrás: Derkovits-ösztöndíjasok. Művészet 1992/11. 62.
Bordács Andrea (szerk.): A rendszerváltás 20 éve a művészeti közéletben. In: Új Művészet 2009/10–11.
Boros Géza: Derkovits-exhibicionisták. Kritika 1990/6. 35.
Reczetár Ágnes (szerk.): Derkovits ösztöndíjasok (55–93). Kiállítási katalógus. Szombathelyi képtár, Szombathely, 1994.
Salamon Nándor: Munkabeszámoló – Derkovits-ösztöndíjasok tárlata. Művészet 1988/7. 1– 2.
Szegő György: Ösztöndíjas-szerenád. Kritika 1992/8. 45–46.
Wehner Tibor (szerk.): A Derkovits ösztöndíj története 1955–2005. Képző- és Iparművészeti Lektorátus, Budapest, 2006.