A Kádár-rendszer diszkrét bája, avagy a „Patyomkin-kiállítás”[1] története

Modor Bálint írása

A nyolcvanas években a Derkovits-ösztöndíjat alapvetően már nem művészetideológia, hanem főként esztétikai szempontok alapján ítélték oda. Legalábbis a döntéshozók szobájában – olvashatjuk a Derkovits ösztöndíj 50 éves történetét feldolgozó könyvben.[2] (Érdekesen vitázik ezzel a felfogással Klimó Károly az 1988-as Derkovits ösztöndíjasok kiállításának katalógusában.) Különös ugyanakkor, hogy a döntéshozók között szerepel a 80-as években Aradi Nóra is, aki 1974-ben a Kritika hasábjain még a szocreál művészet bírálhatatlanságát hangsúlyozta. Az azonban mindenképpen jelzi a változást, hogy olyan alkotók is Derkovits-ösztöndíjban részesülhettek, akiknek a munkáit 1982-ben el kellett rejteni Kádár János látogatása során.

Stefanovits Péter: Kutyák és emberek I., 1979

A történet a sorozat első részében Kovács Alex által is megemlített első nyilvános bemutatkozó kiállításhoz kapcsolódik. Az tárlat zárása után egy héttel olyan Patyomkin-kiállítást állítottak össze az odalátogató MSZMP főtitkár számára, amelynek a „művészi” tartalmát elfogadhatónak vélték. Ezért aztán az eredeti kiállítók közül igen kevesen szerepeltek, többségük könnyűnek találtatott ‒ meséli Stefanovits Péter az akkori rendszer hatalmi technikáját illusztrálva. A szerző ezek után reményét fejezi ki, hogy a rendszerváltás óta „remélhetőleg végleg a múlté ez a közvetlen politikai beavatkozás a művészeti életbe.”[3]

Trombitás Tamás, akinek a munkái ‒ feltehetőleg absztrakt geometrikusságuk miatt ‒ szintén nem szerepeltek a „Patyomkin-kiállításon”, a Derkovits-ösztöndíjasok 1993-as tárlatának katalógusában így ír az esetről: „Mégis éppen azon a kiállításon, amelyiken a Budapest Galériában az ösztöndíjat megkaptam, két kollégámmal együtt el kellett szállítanunk a munkánkat, mert Kádár János végigsétált a Váci utcán és betekintett az utca végén lévő kiállítóhelyiségbe is. Lehet, hogy a galéria politikai érzékkel megáldott igazgatója ezzel a lépésével végső soron minket, és talán az utánunk jövő, és nem a szoc.reálra emlékeztető módon dolgozókat védte. Mindenesetre nekem az akkor teljesen kiábrándító volt. Különösen látni a tv-ben a látogatás képeit.”

Trombitás Tamás: Mandala I.,1996.

Trombitás ebben a visszaemlékezésében érzékelhetően megengedőbb Stefanovitsnál a „szakértőkkel” szemben, akik átrendezték a kiállítást, utalva ezzel döntésük kettős természetére. Egyrészről arra a törekvésükre, hogy ne provokálják a főtitkárt „érthetetlen” alkotások bemutatásával, másrészről arra, hogy ezzel védjék az alkotókat is az ideologikus kritikáktól. Felmerülhet még egy harmadik szempont is a cinikus utókor részéről ‒ Kovács Alex is jelzi ezt írásában –, mégpedig az, hogy ezzel a gesztussal saját hivatali hűtlenségüket is leplezték a megsemmisülő szocreál eszmény és a szétforgácsolódó rendszer porosodó díszleteinek a takarásában.