A múzeumi térből a metrószerelvénybe, a metrószerelvényből a múzeumi térbe (beszámoló kiállítások 2007-2012)

Összeállította: Ikker Eszter

A Derkovits-ösztöndíjasok beszámoló kiállításainak egyik nagy dilemmája, hogy milyen közönséget képesek megszólítani? Hogy vajon nem csupán egy szűk, szakmainak mondható réteg szerez-e róluk tudomást évről évre, annak ellenére, hogy az egyik legrangosabb, fiatal képzőművészeknek járó állami kitüntetés díjazottjainak csoportos tárlatairól van szó? A díjazott művészek szemszögéből nézve pedig felmerül a kérdés, hogy mennyire jelent konkrét elköteleződést, s ezzel együtt kötöttséget az ösztöndíj elnyerése? Lehet-e önkritikától sem mentesen kritikát megfogalmazni a felé a rendszer felé, amely a támogatást biztosítja? Ilyen és ehhez hasonló kérdések végigkísérték a Derkovits-ösztöndíj történetét, de a 2007 és 2012 közötti időszakban mintha ennek a bizonytalanságnak a feloldása még fontosabbá vált volna a korábbi évekhez képest.

A 2007-es tavaszi seregszemlét követően a Média a Jövőért! Alapítvány és az Oktatási és Kulturális Minisztérium Metrógaléria elnevezésű projektjében először a Pécsi József-ösztöndíjas fotósok, majd tíz Derkovits-ösztöndíjas képzőművész alkotásának reprodukciója volt látható a 2007-es év utolsó két hónapjában, az 1-es és a 3-as metró vonalán közlekedő szerelvények reklámfelületeinek helyére applikálva. A kezdeményezés célja nyilvánvalóan az volt, hogy a kortárs képzőművészetet a múzeum szakrális/steril teréből áthelyezzék a hétköznapok nagyon is profán terébe. Ez a szándék ugyanakkor kihívást is jelentett: vajon a plakáton szereplő alkotások nem simultak-e bele a reklámok által előidézett vizuális túlterheltségbe? A szóban forgó művek azáltal váltak szubverzívvá, hogy általános társadalmi problémákra hívták fel a figyelmet: a mindennapi egzisztenciális gondokkal, vagy az elidegenedés, az izolálódás jelenségével szembesítették a nézőt. Gondoljunk csak Fischer Judit Csekkjére, vagy Asztalos Zsolt Padon című munkájára, amelyen egy valóságos alak és egy, a számítógépes animációk világából ismert figura ül egymás mellett. Asztalos egy olyan közeget állított a befogadó elé, amelyben már csak a virtuális lények nyújthatnak vigasztalást: „Olyan jó, hogy az ember kiöntheti a szívét másnak.”[1]

2008-ban a Derkovits-ösztöndíjasok a metrószerelvényekből ismét „visszakerültek” az Ernst Múzeumba. Az akkori beszámoló kiállítás egyik ikonikus alkotása volt Kelemen Zénó Térkapu című plasztikája, amely az anyag megmunkálhatóságáért folytatott küzdelem remek példája.[2]

Kelemen Zénó: Térkapu

A 2009-es év olyan alkotásokat is hozott, amelyek az aktuális közéleti botrányokra is reflektáltak. Ezen tendencia egyik képviselője Varga Rita, aki Malina I-IV. sorozatával a Malina Hedviget érő atrocitást dolgozta fel. Mécs Miklós Derkovits lottery című frappáns, ám anyagigényesnek nem mondható alkotása az ösztöndíj „nyeremény jellegére” kérdez rá: mennyire ad hoc a „nyertesek” kiválasztása, és az elnyert összeg mekkora mértékű szabadságot jelent a „kiválasztottak” számára, mind művészi, mind pedig egzisztenciális értelemben? Németh Hajnal Air Out című videója túlmutat a jelen válságain: a képernyőn felcsendülő orgonajáték egyre kakofonikusabb lesz, majd csupán a billentyűk és a pedálok lenyomásának zaja marad, amelyet elnyel a „tökéletes” csend.[3]

Varga Rita: Malina III.

 A 2010-es tárlaton visszaköszönt az a nemzetközi színtéren is általánossá váló jelenség, hogy a 2000-es évek nagy „videóboomja” után az alkotók visszatértek a „papíralapú” technikákhoz.[4] Esterházy Marcell Mészöly Miklós szemüvegével hozta össze a múltat és a jelent: fotóin olyan fiatalok jelennek meg, akik felvették a híres szarukeretes szemüveget, ezáltal mintegy megfosztva azt „ereklye-jellegétől”. 2011. az „intermediális-konceptuális”[5] művek éve volt: ezt támasztja alá Szabó Eszter Mária című munkája, amelyen egy akvarell festményt látunk „megelevenedni”, méghozzá szokatlan módon.[6] A képmás elégedetlenségének ad hangot, mely szerint „saját teste” nem felel meg a valóságnak. A 2012-es év újdonsága volt, hogy Készman József kurátor nemcsak az ösztöndíjasok aktuális pályaműveiből, hanem korábban készült alkotásaikból is válogatott a tárlatra, ezáltal az alkotók pályájának fejlődési ívébe is bepillantást nyerhetett a közönség.[7]

Eszterházy Marcell: Mészöly Miklós szemüvege

2013-tól már nem az Ernst Múzeumban, hanem a Műcsarnok eddigiekhez képest hatalmas tereiben rendezik meg az ösztöndíjasok bemutatkozó kiállítását – mindez az alkotók és a kurátorok számára is új kihívást és koncepciót jelent. Némi időbeli távolsággal érdemes lesz visszatekinteni, hogyan változtak az általam vázolt tendenciák egy egészen más befogadó közegben.

Vendégblogger: Cséka György

Összességében, finoman szólva, kiváló lett a derkó.pécsi.2014. Jó találat a cím, előre izgalmat és némi frissességet ígér, amit hoz is az anyag, persze, nem mindegyik médiumban ugyanakkora erővel, invencióval, hogy már az elején lelőjem a poént. Ahogy Szabó Ádám mondja az interjúban, a szobrász anyag erős és a grafikai. A festészeti anyag kicsit némább, kevésbé szólít fel párbeszédre és kevésbé bocsátkozik maga is termékeny párbeszédbe, alakításba a kortárs diskurzusokkal, példakövetőbb, mint kellene, bár természetesen, semmit sem kell. A pécsi meg kicsit leesik a derkóról, egy kicsit laposabb oldalág, de majd erről lesz szó.

Kiemelek, szamárfüleket csinálok a derkópécsi (öröm)szövegében, szövetében, vagy másképp, sétálok és meg-megállok itt-ott, mint hatalmas parkban egy szubjektív utazó, pl. Rabóczky Judit Rita erős, hatásos kábel-grafikái bonyolult szövedékénél.

Rabóczky Judit Rita: Támaszkodók

derkó

A munkák izgalmasan hozzák játékba az orvostudomány, anatómia, az önarckép, és gondolom én, az elektromos áram-vagy épp adat/információtovábbítás kontextusait. A szobrok kétféle értelemben is valaminek a vázai, lemeztelenítései, egyrészt a klasszikus anatómiai tankönyvek ábráihoz hasonlóan emberi alakokat látunk, lenyúzva az érhálózatig, félúton hús és csontváz között, másrészt az anyaghasználat a mindennapi életnek gyakorlatilag és szó szerint a háttérbe húzódó, rejtett, eltakart hálózatát, a voltaképp, valamilyen típusú információt továbbító eszközeit mutatja, tárja fel ugyancsak sebészi pontossággal. Ahogy a kábelkötegeket a helykihasználás céljából összekötözgetik, csomózzák, sodorják, úgy dolgozik Rabóczky Judit Rita is, csak természetesen más céllal. Az emberi alakok érhálózata információtovábbító kábelekből van szőve, az alakok így felfoghatók egyfajta mutáció termékének, egy poszthumán vízió elemeinek, ahol az emberi lényről a nyúzás, boncolás után kiderül, hogy belül kábelek szőtte gép. A látvány persze ennél komplexebb, hisz az alakok megformálása nem riasztó, nem a biohorror irányában megy el, a figurák kecsesek, elegánsak és táncos vagy táncra hasonlító mozdulatsorok közben merevedtek meg. További rétegként a művész saját testét használta fel az alakok megformálásához, így mintha tükrökben látnánk, tükrökben nézné ugyanazt az alakot a művész, saját magát.

Németh Marcell impozáns méretű, hideg, ember nélküli, meghökkentő perspektívájú, fémbe mart ipari tájai, reliefjei konstruktivista szigorukkal tüntetnek, ám a szigort finoman kibillenti, oldja, de inkább elhajlítja a reliefek kitérése a síkból, a különböző hajlítások, ívek. A munkáknak messziről grafikus jellege van, a szürke különböző árnyalataiban vannak marva, csak közel menve érezni, látni a fémet, az anyagot, súlyt és erőt. Németh Marcell munkái mintha monumentális fémgrafikák lennének, egy ember nélküli, ipari táj és világ szigorú leírásai.

Német Marcell: Közeli látószög II., 2013

Felsmann István munkái mintha nem ugyanannak a művésznek a művei lennének, eltérő koncepciókkal és médiumokkal dolgozik. Maneki-Neko koncertje c. installációja hipnotikus erejű és meditatív munka, melyben három, a japán hagyományban szerencsét hozó, integető macska zenél végtelenítve. Körüljárva az installációt mindig kicsit más-más hangképet kapunk, a macskák kvázi a szerencse húrjait pengetik, a szerencse cintárnyérját ütögetik halkan és végtelenítve. Mintha mindig ugyanazok a hullámok csapódnának ugyanazokhoz a partokhoz, miközben semmi sem ugyanaz, mert minden pillanatnak más-más a kontextusa.

A legóból készült képek, domborművek a digitális fotózás, képalkotás pixeljeivel, a képhibával, a dombormű műfajával, a konstruktivizmussal és absztrakcióval játszanak. Kiválóan térítik ki a szemet a síkból, zavarják össze a képpont-destrukciókkal, roncsolásokkal. Felsmann részben mintha Thomas Ruff JPEGS c. sorozatát szcenírozná újra legóból, izgalmasan.

Napi rajzai széljegyzetek, egy művész, vagy inkább az Akárki mindennapjaiból, aki kiállításokat néz, TV-zik, internetezik, Media Marktba jár, és persze a Műcsarnokba, amely napi jegyzet így önmagában csavarodón reflektál a kiállítási szituációra.

Blahó Borbála Vidámpark c. installációjában egy meglehetősen kietlen és néma parkba vetül két lassan mozgó, forgó lovacska árnyéka. A lovak egy sátorra emlékeztető és kijárat nélküli lécketrec-szerűségben mozognak végtelenítve. A látvány hideg, szürreális és van benne valami néma fenyegetés. A cím és a munka viszonya merőben ironikus, nem vidám parkot látunk, hanem végtelen magányban, magukra hagyottan és kitörésre képtelenül forgó lovakat, ember, közönség nélkül.

A Kis monotípiák grafikasorozat egy szimpózium tematikai felhívására készült, 14 darabból álló, intim, személyes, szellemes, de egészében véve enigmatikus sorozat. Mintha képi rejtvényeket látnánk, amelyek megoldásához a legtöbbször nincs és nem is lehet kulcsunk, ám éppen ezért nem hagynak nyugodni. Kis méretük intim közelségre csábít, közelhajolásra a jelek hálójához, majd hátralépésre és gondolkodásra.

A Templomok konstruktivista és igen virtuóz ujjgyakorlat, variációsorozat háromszögvonalzóra. A létrejövő alakzatok, szimbólumok hatalmas kontextusokat, értelmezési lehetőségeket hoznak játékba, jobban mondva: lebegtetnek. A képek konstrukciójának szigorúságát esendő módon oldja, lazítja fel az egyik leghétköznapibb, legegyszerűbb táj-elem, a fű.

Blahó Borbála: Templomok sorozat (monotípia, papír, 60 x 52 cm, 2013)

Keller Diána három, explicite Csörgő Attila munkásságára reflektáló videómunkái az oktaéderről, ikozaéderről és dodekaéderről látszólag egyszerű, kevés elemből építkező, ám igen finom, érzéki és poétikus stop motion mozgóképek.

Koós Gábor két fametszete és a róluk készült nyomatok nagy erővel, expresszivitással és méretük, léptékük és technikájuk miatt is meghökkentő érzéki hatással, súllyal uralják a teret. A teljesen hétköznapi terek, egy utca, egy metróbelső hihetetlen drámaisággal szívják magukba és semmisítik meg a befogadót, a befogadó érzékeit, aki mielőtt eltűnne, részévé válhat a képnek pusztán a közelsétálás által, mert közel menni muszáj. A nagy méret adott esetben nem hátralépésre, hanem behatolásra csábít, a felület, textúra, a fa marásainak, a festéknek a megtapasztalására. A famunkák a nyomatokkal párban mintha egy fotográfiai laborra, a fotográfia technikájára is reflektálnának. Ha nem lenne abszurd, azt mondhatnánk, fafotókat látunk előhívva, negatívot és pozitívot.

Balázs József Tamás térspecifikus installációja, műcsoportja talányos, ironikus és vidám kontextust hoz létre. Tűlevelek alkotnak, határolnak hatszöget, ugyancsak hatszögű karám fedi részben a tűlevél alakzat halmazát, de a karámban semmilyen állat nincs, ha határol, mit határol, kerít be ez vagy az? Minek a jelei, ha jelek? És mit szöktet a szöktető? Minek áll a gigantikus csapda? És a magányos fenyőfácska? Mintha egy sajátos labirintust látnánk, ami elménk megtévesztésére, összezavarására van alkotva. Ha csapda, hát a befogadóé. Ugrál az ész és a szem egyik elemről a másikra, és talán megszökik, mert megoldani nem tudja, a rejtvényt.

Tranker Kata A nyugodt elmeállapot c. munkája érzékeny, heterogén elemből álló, gazdag kontextusú, ám jelentésdestruáló/szóró konceptualista kollázs, apró elemei finoman épülnek egymásra, egymáshoz és variálódnak, lépnek ki-és be a kép síkjába, a térbe. Munkája olyan, mint egy sajátos, egyéni nyelvtan, kerek mondatokat, leírásokat olvasunk visszafogott, száraz modorban. A (természet)tudomány objektivista perspektívája, diskurzusa keveredik, mixelődik valami nagyon személyessel és törékennyel.

Tranker Kata: A nyugodt elmeállapot, installáció, vegyes technika, 2013

Szvet Tamás időutazása, rétegei, vetületei többszörös reflexiót szenvednek el, mutatnak fel. Két munka is Erdély Miklós Időutazás c. sorozatára reflektál, Erdély fotósorozatában időskori önmagát másolta bele fiatalkori fotóiba, így keveredve párbeszédbe önmagával. Munkájában mintegy az én hajolt vissza önmagára, mintha egy élet különböző pillanatban létezett énjei rétegeződtek volna egymásra. Szvet Erdély Miklós alakjába sétál bele, tűnik fel-és át rajta, mintha egy másik életébe másolná bele akárcsak pillanatokra magát. Ezt a lehetőséget a befogadónak is felkínálja interaktív installációjában. A következő munka egy város mai és múltbeli képét vetíti egymásra, és teremt bonyolult útvesztőt, palimpszesztet. A játék a kettővel és az eggyel megjelenik Együttműködés c. Szabó Klára Petrával közös performanszában, amelyben ketten raknak ki egy Rubik-kockát, amely cselekvés szépsége teljes értelmetlenségében áll. Hiszen kérdés, hacsak nem félkarú az ember, miért kell két ember egy kockához. Továbbmenve, mi értelme egyáltalán kirakni egy Rubik-kockát?

pécsi

Talán didaktikus vagy iskolás leválasztani a derkóról a pécsit, mégis súlyában, érdekességében, változatosságában kicsit maga is leválik derkóról.

Bíró Eszter munkájából öt női sors, narratíva bomlik ki a fotókon és az alanyoknak a fotókhoz fűzött kommentárjaiból. Töredékek töredékeit látjuk, szilánkokat, olyan puzzle-t, amiből nagyon sok elem hiányzik, de éppen ez adja érdekességét, az elmének, képzeletnek kell kitöltenie a történetek, sorsok hézagait. A kibomló történeteknek, vagy inkább hiányoknak, elhallgatásoknak komoly súlya, mélysége és fájdalma van. Voltaképp öt regényt olvashatunk el a falakon, de egyik sem lányregény.

Bíró Eszter: Töredékek, részlet az Ibolya c. fotósorozatból, 2013

Bartha Máté Közös természet c. könyve és sorozata érzékeny, friss, jól összerakott munka, finom belső rímekkel.

Ember Sári csendéletei, női portréi, szimbólumai személyes narratívába illeszkednek, ill. az képzi hátterüket, azonban a munkák e háttértudás nélkül is párbeszédbe bocsátkoznak velünk színeikkel, és paradox módon, csendjükkel. A képek meghatározó árnyalata a kék, mintha Giotto freskóinak kékjét idézné, és bibliai jelenetek súlyát, jelentőségét lebegtetné meg finom függönyként a háttérben.

Ember Sári: Zsuzsanna piros fal előtt (Mormaço c. sorozatból) 2013, 50×50 cm, c-print

Hajdú D. András, Stiller Ákos sorozatai a sajtófotós, szociofotós eszköztárat alkalmazzák, minden különösebb eredetiség nélkül, Kasza Gábor, Péter Ildikó, Pályi Zsófia sorozatai nemigen jutnak túl a kicsit üres dekorativitáson, Szombat Éva pop/trash képi világa túlságosan sok példából ismerős, és nincs annyira túlhajtva/újraírva, hogy az ismétlésen és önismétlésen túl bármit hozzá tudna tenni a profin elsajátított diskurzushoz.