Vendégblogger: Cséka György

Összességében, finoman szólva, kiváló lett a derkó.pécsi.2014. Jó találat a cím, előre izgalmat és némi frissességet ígér, amit hoz is az anyag, persze, nem mindegyik médiumban ugyanakkora erővel, invencióval, hogy már az elején lelőjem a poént. Ahogy Szabó Ádám mondja az interjúban, a szobrász anyag erős és a grafikai. A festészeti anyag kicsit némább, kevésbé szólít fel párbeszédre és kevésbé bocsátkozik maga is termékeny párbeszédbe, alakításba a kortárs diskurzusokkal, példakövetőbb, mint kellene, bár természetesen, semmit sem kell. A pécsi meg kicsit leesik a derkóról, egy kicsit laposabb oldalág, de majd erről lesz szó.

Kiemelek, szamárfüleket csinálok a derkópécsi (öröm)szövegében, szövetében, vagy másképp, sétálok és meg-megállok itt-ott, mint hatalmas parkban egy szubjektív utazó, pl. Rabóczky Judit Rita erős, hatásos kábel-grafikái bonyolult szövedékénél.

derkó

A munkák izgalmasan hozzák játékba az orvostudomány, anatómia, az önarckép, és gondolom én, az elektromos áram-vagy épp adat/információtovábbítás kontextusait. A szobrok kétféle értelemben is valaminek a vázai, lemeztelenítései, egyrészt a klasszikus anatómiai tankönyvek ábráihoz hasonlóan emberi alakokat látunk, lenyúzva az érhálózatig, félúton hús és csontváz között, másrészt az anyaghasználat a mindennapi életnek gyakorlatilag és szó szerint a háttérbe húzódó, rejtett, eltakart hálózatát, a voltaképp, valamilyen típusú információt továbbító eszközeit mutatja, tárja fel ugyancsak sebészi pontossággal. Ahogy a kábelkötegeket a helykihasználás céljából összekötözgetik, csomózzák, sodorják, úgy dolgozik Rabóczky Judit Rita is, csak természetesen más céllal. Az emberi alakok érhálózata információtovábbító kábelekből van szőve, az alakok így felfoghatók egyfajta mutáció termékének, egy poszthumán vízió elemeinek, ahol az emberi lényről a nyúzás, boncolás után kiderül, hogy belül kábelek szőtte gép. A látvány persze ennél komplexebb, hisz az alakok megformálása nem riasztó, nem a biohorror irányában megy el, a figurák kecsesek, elegánsak és táncos vagy táncra hasonlító mozdulatsorok közben merevedtek meg. További rétegként a művész saját testét használta fel az alakok megformálásához, így mintha tükrökben látnánk, tükrökben nézné ugyanazt az alakot a művész, saját magát.

Németh Marcell impozáns méretű, hideg, ember nélküli, meghökkentő perspektívájú, fémbe mart ipari tájai, reliefjei konstruktivista szigorukkal tüntetnek, ám a szigort finoman kibillenti, oldja, de inkább elhajlítja a reliefek kitérése a síkból, a különböző hajlítások, ívek. A munkáknak messziről grafikus jellege van, a szürke különböző árnyalataiban vannak marva, csak közel menve érezni, látni a fémet, az anyagot, súlyt és erőt. Németh Marcell munkái mintha monumentális fémgrafikák lennének, egy ember nélküli, ipari táj és világ szigorú leírásai.

Felsmann István munkái mintha nem ugyanannak a művésznek a művei lennének, eltérő koncepciókkal és médiumokkal dolgozik. Maneki-Neko koncertje c. installációja hipnotikus erejű és meditatív munka, melyben három, a japán hagyományban szerencsét hozó, integető macska zenél végtelenítve. Körüljárva az installációt mindig kicsit más-más hangképet kapunk, a macskák kvázi a szerencse húrjait pengetik, a szerencse cintárnyérját ütögetik halkan és végtelenítve. Mintha mindig ugyanazok a hullámok csapódnának ugyanazokhoz a partokhoz, miközben semmi sem ugyanaz, mert minden pillanatnak más-más a kontextusa.

A legóból készült képek, domborművek a digitális fotózás, képalkotás pixeljeivel, a képhibával, a dombormű műfajával, a konstruktivizmussal és absztrakcióval játszanak. Kiválóan térítik ki a szemet a síkból, zavarják össze a képpont-destrukciókkal, roncsolásokkal. Felsmann részben mintha Thomas Ruff JPEGS c. sorozatát szcenírozná újra legóból, izgalmasan.

Napi rajzai széljegyzetek, egy művész, vagy inkább az Akárki mindennapjaiból, aki kiállításokat néz, TV-zik, internetezik, Media Marktba jár, és persze a Műcsarnokba, amely napi jegyzet így önmagában csavarodón reflektál a kiállítási szituációra.

Blahó Borbála Vidámpark c. installációjában egy meglehetősen kietlen és néma parkba vetül két lassan mozgó, forgó lovacska árnyéka. A lovak egy sátorra emlékeztető és kijárat nélküli lécketrec-szerűségben mozognak végtelenítve. A látvány hideg, szürreális és van benne valami néma fenyegetés. A cím és a munka viszonya merőben ironikus, nem vidám parkot látunk, hanem végtelen magányban, magukra hagyottan és kitörésre képtelenül forgó lovakat, ember, közönség nélkül.

A Kis monotípiák grafikasorozat egy szimpózium tematikai felhívására készült, 14 darabból álló, intim, személyes, szellemes, de egészében véve enigmatikus sorozat. Mintha képi rejtvényeket látnánk, amelyek megoldásához a legtöbbször nincs és nem is lehet kulcsunk, ám éppen ezért nem hagynak nyugodni. Kis méretük intim közelségre csábít, közelhajolásra a jelek hálójához, majd hátralépésre és gondolkodásra.

A Templomok konstruktivista és igen virtuóz ujjgyakorlat, variációsorozat háromszögvonalzóra. A létrejövő alakzatok, szimbólumok hatalmas kontextusokat, értelmezési lehetőségeket hoznak játékba, jobban mondva: lebegtetnek. A képek konstrukciójának szigorúságát esendő módon oldja, lazítja fel az egyik leghétköznapibb, legegyszerűbb táj-elem, a fű.

Keller Diána három, explicite Csörgő Attila munkásságára reflektáló videómunkái az oktaéderről, ikozaéderről és dodekaéderről látszólag egyszerű, kevés elemből építkező, ám igen finom, érzéki és poétikus stop motion mozgóképek.

Koós Gábor két fametszete és a róluk készült nyomatok nagy erővel, expresszivitással és méretük, léptékük és technikájuk miatt is meghökkentő érzéki hatással, súllyal uralják a teret. A teljesen hétköznapi terek, egy utca, egy metróbelső hihetetlen drámaisággal szívják magukba és semmisítik meg a befogadót, a befogadó érzékeit, aki mielőtt eltűnne, részévé válhat a képnek pusztán a közelsétálás által, mert közel menni muszáj. A nagy méret adott esetben nem hátralépésre, hanem behatolásra csábít, a felület, textúra, a fa marásainak, a festéknek a megtapasztalására. A famunkák a nyomatokkal párban mintha egy fotográfiai laborra, a fotográfia technikájára is reflektálnának. Ha nem lenne abszurd, azt mondhatnánk, fafotókat látunk előhívva, negatívot és pozitívot.

Balázs József Tamás térspecifikus installációja, műcsoportja talányos, ironikus és vidám kontextust hoz létre. Tűlevelek alkotnak, határolnak hatszöget, ugyancsak hatszögű karám fedi részben a tűlevél alakzat halmazát, de a karámban semmilyen állat nincs, ha határol, mit határol, kerít be ez vagy az? Minek a jelei, ha jelek? És mit szöktet a szöktető? Minek áll a gigantikus csapda? És a magányos fenyőfácska? Mintha egy sajátos labirintust látnánk, ami elménk megtévesztésére, összezavarására van alkotva. Ha csapda, hát a befogadóé. Ugrál az ész és a szem egyik elemről a másikra, és talán megszökik, mert megoldani nem tudja, a rejtvényt.

Tranker Kata A nyugodt elmeállapot c. munkája érzékeny, heterogén elemből álló, gazdag kontextusú, ám jelentésdestruáló/szóró konceptualista kollázs, apró elemei finoman épülnek egymásra, egymáshoz és variálódnak, lépnek ki-és be a kép síkjába, a térbe. Munkája olyan, mint egy sajátos, egyéni nyelvtan, kerek mondatokat, leírásokat olvasunk visszafogott, száraz modorban. A (természet)tudomány objektivista perspektívája, diskurzusa keveredik, mixelődik valami nagyon személyessel és törékennyel.

Szvet Tamás időutazása, rétegei, vetületei többszörös reflexiót szenvednek el, mutatnak fel. Két munka is Erdély Miklós Időutazás c. sorozatára reflektál, Erdély fotósorozatában időskori önmagát másolta bele fiatalkori fotóiba, így keveredve párbeszédbe önmagával. Munkájában mintegy az én hajolt vissza önmagára, mintha egy élet különböző pillanatban létezett énjei rétegeződtek volna egymásra. Szvet Erdély Miklós alakjába sétál bele, tűnik fel-és át rajta, mintha egy másik életébe másolná bele akárcsak pillanatokra magát. Ezt a lehetőséget a befogadónak is felkínálja interaktív installációjában. A következő munka egy város mai és múltbeli képét vetíti egymásra, és teremt bonyolult útvesztőt, palimpszesztet. A játék a kettővel és az eggyel megjelenik Együttműködés c. Szabó Klára Petrával közös performanszában, amelyben ketten raknak ki egy Rubik-kockát, amely cselekvés szépsége teljes értelmetlenségében áll. Hiszen kérdés, hacsak nem félkarú az ember, miért kell két ember egy kockához. Továbbmenve, mi értelme egyáltalán kirakni egy Rubik-kockát?

pécsi

Talán didaktikus vagy iskolás leválasztani a derkóról a pécsit, mégis súlyában, érdekességében, változatosságában kicsit maga is leválik derkóról.

Bíró Eszter munkájából öt női sors, narratíva bomlik ki a fotókon és az alanyoknak a fotókhoz fűzött kommentárjaiból. Töredékek töredékeit látjuk, szilánkokat, olyan puzzle-t, amiből nagyon sok elem hiányzik, de éppen ez adja érdekességét, az elmének, képzeletnek kell kitöltenie a történetek, sorsok hézagait. A kibomló történeteknek, vagy inkább hiányoknak, elhallgatásoknak komoly súlya, mélysége és fájdalma van. Voltaképp öt regényt olvashatunk el a falakon, de egyik sem lányregény.

Bartha Máté Közös természet c. könyve és sorozata érzékeny, friss, jól összerakott munka, finom belső rímekkel.

Ember Sári csendéletei, női portréi, szimbólumai személyes narratívába illeszkednek, ill. az képzi hátterüket, azonban a munkák e háttértudás nélkül is párbeszédbe bocsátkoznak velünk színeikkel, és paradox módon, csendjükkel. A képek meghatározó árnyalata a kék, mintha Giotto freskóinak kékjét idézné, és bibliai jelenetek súlyát, jelentőségét lebegtetné meg finom függönyként a háttérben.

Hajdú D. András, Stiller Ákos sorozatai a sajtófotós, szociofotós eszköztárat alkalmazzák, minden különösebb eredetiség nélkül, Kasza Gábor, Péter Ildikó, Pályi Zsófia sorozatai nemigen jutnak túl a kicsit üres dekorativitáson, Szombat Éva pop/trash képi világa túlságosan sok példából ismerős, és nincs annyira túlhajtva/újraírva, hogy az ismétlésen és önismétlésen túl bármit hozzá tudna tenni a profin elsajátított diskurzushoz.