NÉGY MŰVÉSZ, NÉGY HÉT, NÉGY KÉRDÉS / KÖZÖNSÉGTALÁLKOZÓ FIATALOKKAL

——————————————————————————————————————————–

2014. ápr. 25. Meghívott képzőművész: Szanyi Borbála

Moderátor: Szabó Zsófia, közreműködtek: Sonnevend Eszter, Rácz Adrienn, Bori Dóra

——————————————————————————————————————————–

2014. április 18., meghívott képzőművész: Gruppo Tökmag (Tábori András). Moderátor: Káli Enikő, közreműködtek: Tóth Zsófia, Borsós Hanna, Tatár Zsuzsa Judit

Tábori Andrással, a Gruppo Tökmag művészeti csoport tagjával beszélgettünk a Necropolis című alkotásuk előtt az alkotótársával, Budha Tamással való közös munkáról, a kezdetekről, a jelenlegi és jövőbeli projektekről.

Mesélnél röviden a benneteket foglalkoztató városi közegről?

A munkáink nagy részének kiindulópontja egy folyamatosan bővülő fotóarchívum. A képeket kategóriákba rendezzük, továbbgondoljuk, így születik munkáink többsége, mint például a Necropolis, itt mögöttünk. Évről évre szélesedik azoknak a jelenségeknek a spektruma, amelyekre a városban fürkésző figyelmünk irányul. A Nagyvárosi régészet című projektünk, például a város legfelső rétegének egy igen speciális jelenségcsoportjára fokuszál: nem szándékos nyomhagyásokat mutat be. Ebbe a csoportba tartozhat egy jellegzetes kopás a falfelületen vagy lépcsőn, egy tábla eltávolítása után láthatóvá váló régebbi rétegek, rágógumi nyom, vagy egy aszfaltba mélyedt biciklilánc… Ezek is olvasható, megfejthető városi jelek, nyomok.

Gruppo Tökmag… Honnan jött a név?

Van egy személyes illetve egy kimunkáltabb, a tevékenységünkre jobban vonatkoztatható magyarázat. Egy svéd képzőművész barátunk, Matti Sumari mondogatta sokat nekünk ezt a szót tökeletes magyarsággal, úgy hogy egyáltalán nem beszéli a nyelvet… Ezt az egy szót mégis valahogy megjegyezte, egy Magyarországról származó tökmag csomagolásáról. A másik magyarázat, amit jobban szeretünk, az pedig az, hogy a tökmag és a szotyola evés is egyfajta utcai jelhagyás. Ha valaki szotyolázik, vagy tökmagot eszik, azzal óhatatlanul jelet hagy maga után. Nagyjából azt is be lehet kalibrálni, hogy mennyi időt töltött az adott helyen várakozással, mennyire mozgott. Egyfajta absztrakt jelhagyás… bizonyos értelemben rímel a munkáinkra.

Hogyan jön létre egy-egy munka?

Időről időre felvetődnek ötletek, de ezeket sosem valósítjuk meg egyből, bizonyos ideig hagyjuk érlelődni őket. Sokszor bebizonyosodott, hogy jó módszer. Előfordult már, hogy elővettünk másfél, két évvel ezelőtt felvetődött ötleteket, és rácsodálkozunk, hogy milyen jó, hogy végül nem csináltuk meg…

Miért éppen a városi tér került az érdeklődésetek központjába?

A válasz erre talán az a városi térre fókuszáló szubkultúra, amelyben kezdetben mi is működtünk. Érdeklődésünk akkor nagyon beleragadt ebbe a városi térbe, így azóta is többségében városi jelenségek foglalkoztatnak, de ma már inkább az köztereken fellelhető, félmúltról beszélő jelekkel foglalkozunk. Így jutottunk el a propaganda feliratokhoz, ami a Derkovits pályázatunk témája is. Az általunk kutatott feliratokat a második világháború és a rendszerváltás közötti időszakban festették fel különböző forgalmas helyeken, gyárfalakon, vasúti vonalak mentén.

Több olyan projektetek volt már, amikor különböző ruhadarabokra helyeztetek el firkákat, vagy propaganda feliratokat. Honnan jött pont ezeknek a hordozófelületeknek a használata?

A kötött képeket Szálvezetés címmel állítottunk ki a Nextart galériában két és fél évvel ezelőtt. Ezen a kiállításon maga a motívum került a középpontba, nem a pulóver. Bekeretezve, oly módon mutattuk be, hogy már nem is látszott, hogy ezek pulóverek. Firkákat, amelyek a legnagyobb igyekezet ellenére sem úgy néznek ki, mint az eredeti verzió, legyen szó logóról, rajzfilmfiguráról vagy együttes feliratokról, ezek a rajzok óhatatlanul hordoznak magukban egyfajta esetlenséget, ellentétet.

A másik, újabb munkánk két olyan motívumot használ, amelyeket a Csepel művek területét övező betonkerítésen találtunk. Az installáció tulajdonképpen egy fiktív, XX. sz-i viselettörténet, propaganda-textilekkel foglalkozó alfejezetének kibontása. Az általunk tervezett propaganda-textilből készült inget, melynek belső, hímzett címkéje szintén politikai üzenetet hordoz, kiegészítette egy archív fotó, a ruhadarabot viselő dolgozóról, valamint egy, a feliratot jelenlegi állapotában megmutató fénykép.

Milyen rétegei vannak az itt kiállított alkotásnak?

Munkáinkban a második világháború utáni építészet, és annak a formavilága egyre meghatározóbb. Elkezdtünk például foglalkozni a betonból készült virágtartókkal, amelyek különböző módosulatai a mai napig nagy számban lelhetőek fel Budapest utcáin. Tavaly nyáron pedig az Erzsébet téren készítettünk egy obeliszkszerű szobrot, amelyre falmászáshoz használt kiálló elemeket tettünk, tehát fel lehetett mászni az objektre.

A Necropolis, a félmúlt modern fogalmát definiálni próbáló rétegén túl, a Nagyvárosi régészet projektünk bizonyos jegyeit hordozza. Vannak felületek, ahová nem kerültek sírok. Ezek a pontok, szerettük volna, ha olyan hatást keltenek, mintha az adott sírt eltávolították volna a helyéről, ezt az alsó mozgalmasabb felületet egyébként festékszóróval hoztuk létre… Az installációt igyekeztünk egyfajta tablószerű elrendezés szerint kialakítani. A tabló klasszikus szerkesztési elveit figyelembe véve kerültek a felfestett alapra a sziluett-szobrok.

Külföldön járva is hasonló módon figyeltek meg egy várost?

Mindig igyekszünk dokumentáluni helyi jelenségeket, így tettünk tavaly nyáron Krakkóban is. Arra lettünk figyelmesek, hogy a város temetőiben a megszokottnál több modernista sír van. Ott tartózkodásunk után fél évvel kaptunk egy felkérést egy Szlovéniai kiállításra, és úgy döntöttünk, hogy ezeknek a síroknak a sziluettjei alapján készítünk szobrokat. Ezen a kiállításon egyébként még más módon mutattuk be a sírszobrokat, kitámasztva, térben helyeztük el őket. A tablószerű elrendezés csak jóval később alakult ki, amikor a Derkovits kiállítás kapcsán gondolkodni keztünk egy megfelelőbb bemutatási formán.

Monumentális alkotásról van szó. Miért ilyen formában álmodtátok meg?

Mindig törekszünk arra, hogy kihasználjuk a tér adta lehetőségeket, ha ilyen léptékű helyen dolgozunk. Így ez esetben is igyekeztünk figyelembe venni a Műcsarnok belső tereinek monumentalitását, és erre valahogy reflektálni a munkánkkal.

 Mik a terveitek a jövőre nézve? Milyen új projekteken gondolkodtok?

Egyrészt említettem már a köztéri virágtartókat, ennek a munkának végső formája még nem kristályosodott ki. Van egy jóval direktebben építészeti jellegű távlati tervünk is, ami a vidéki áruházakkal foglakozik.

Ezekben a hónapokban pedig egy animációs filmen kezdtünk dolgozni. A film egy talált képregényből készül, a címe Sárkány Lee. A történet egy 16 éves roma srác hányadtatásait mutatja be Pécs és Komló között, illetve rövid epizód erejéig Kínába is elvetődik. A történetben keveredik a 80-as évek karate filmjeinek és szuperhőseinek világa, a kor társadalmának realitásával, azzal a világgal, amelyben ez a kamasz fiú él.

Más munkátokkal is találkozhatunk most valahol?

Múlt hónapban Debrecenben, a MODEM-ben nyílt egy Szabadkéz című kiállítás, ahová egy szintén elég nagyméretű munkát készítettünk, pont az előbb említett Sárkány Lee képregény egy oldalát nagyítottuk a sokszorosára.

Május elején pedig Pécsen a Zsolnay Negyedben nyílik egy másik kiállítás, aminek Privát Nacionalizmus a címe, itt egy korábban a Ludwig Múzeumban bemutatott munkánkkal fogunk szerepelni. A Panorama Organik installáció egy faliszőnyeg történetét beszéli el, amit egy elhagyatott épületben találtunk Pásztó közelében. Magában az épületben szinte semmi nem volt már, csak ez a hatalmas faliszőnyeg. Olyan magasan, olyan extrém helyre felrakva, hogy ez volt az egyetlen tárgy, amit képtelenség volt egyszerűen leszerelni, elvinni. Nekünk is ipari alpinistákat kellett megkérnünk, hogy segítsenek kimenekíteni a szőnyeget. Ezt mutatjuk be tehát majd Pécsen, kiegészítve egy ehhez készített üveg objekttel, illetve archív fotókkal a megépítés utáni belső térről.

 Ezek mind közös projektek. Csak csoportként dolgoztok?

Igen, ez egy erős elhatározás volt részünkről. Véleményünk szerint a csoportban való alkotás akkor tud igazán eredményes lenni, ha minden, amit csinálunk, az közös munka, nem pedig valamiféle side-project. Csak Gruppo Tökmag név alatt állítunk ki.

 A Derkovits ösztöndíjra nem lehet csoportosan pályázni. Hogy sikerült megoldanotok a jelentkezést?

A regisztráció Tamás neve alatt futott. Sajnos csak így tudtuk megoldani a jelentkezést, mivel technikailag nem megengedett a csoportként való pályázás. Tehát valakinek meg kell adni a személyi-, illetve bankszámlaszámát, a bürokrácia nem tud mit kezdeni egy csoporttal.

 Tervezitek, hogy jövőre, a következő Derkovitson újra pályáztok?

Persze, szerintem minden itt szereplő, első- és másodéves derkós szeretné megújítani, meghosszabítani jövőre az ösztöndíját, mi is ezen fogunk dolgozni. Témánk a propaganda feliratok, tehát az elkövetkezendő év egy jó részében ezzel fogunk foglalkozni.

Miért fogadtátok el a meghívást, van-e igény ilyen jellegű beszélgetésekre, a közönséggel való találkozásra?

Általában prezentációkat szoktunk tartani, amelyeken az eddig készült, vagy az általunk bizonyos tematika szerint kiválasztott munkákat mutatjuk be. Ezek az előadások gyakran közönség reakció nélkül érnek véget. A beszélgetésforma, az, hogy ez alkalommal kérdések fogalmazódnak meg, vonzó volt számunkra.

—————————————————————————————————————————–

2014. április 11., meghívott képzőművész: Szvet Tamás

Moderátor: Gallai Alíz, közreműködtek: Nagy Krisztina, Simola Rita, Petró Zsuzsa

—————————————————————————————————————————–

2014. április 4. „Erről beszélni kell” – beszélgetés Borsos Jánossal

Dsupin Luca beszámolója

Az első hét meghívott művésze, Borsos János az idei Derkovits-ösztöndíjasok tárlatán Szalon ’78 című munkájával képviseltette magát ‒ és ily módon azokat is, akik a 2012-es Derkovits-ösztöndíj kimaradása és a 35 év korhatárbéli megkötés miatt az ösztöndíj újraindítását követően már nem pályázhattak. Borsos szerint, aki huszonöt ilyen képzőművészt keresett meg ‒ közülük tizenketten vállalták a projektben való részvételt ‒ „a kialakult jelenség jól mutatja az individuumot támogatni próbáló, de igényeit helytelenül felmérő rendszer hiányosságait”. A bíborszínű falon lógó képekről elsősorban talán az mondható el, hogy beszélnek hozzánk. A Szalon így egyszeriben közérdekű közleményt hirdet, plakáttá válik. A felkínált lehetőség elfogadói közül volt, aki örült, és olyan is akadt, aki szégyenfalnak tekintette a szalont. Mondván: íme, itt vagyunk mi, akik kimaradtunk. Különös szituáció, nem is könnyű megérteni. Azonban a Trefort Ágoston Gyakorlóiskola két diákjának segítségével a beszélgetés hallgatói számára láthatóvá-befogadhatóvá váltak a nem feltétlenül kamaszoknak szóló képek és mögöttes jelentések.

Habár Borsos nem tekinti magát verbális alkatnak, alkotásai befogadásában véleményem szerint akkor voltunk (és vagyunk, ha úgy tetszik, leszünk) sikeresek, ha az beszédre késztet minket. Számomra ez az ellentmondás Borsos művészetének kulcsa. A beszélgetés során persze szóba került az egyetemi évek alatt alapított, négy tagból álló The Corporation formáció, művészet és politika, életút és megtérés, majd a Biblia is.

Borsos János szerint fontos, hogy egy nyelven beszéljünk. Ez tekinthető művészi hitvallásának is. Határokat feszeget. Próbál nem elzárkózni. Az idő majd eldönti, mi marad fent. Például az alkotás-beszélgetés. Az a tér-idő folytonosság, melyből a kortárs művész próbál szabadulni, de nem tud sem a múlt, sem a jelen, sem a jövő függvényéből se kiszakadni. Az alkotás és egymás alakítása révén aztán megszülethet valami, ami beszélni akar. Ami az alkotót bőbeszédű némaságával, a nézőt némaságnak tűnő beszédével fogja feloldani.