A múzeumi térből a metrószerelvénybe, a metrószerelvényből a múzeumi térbe (beszámoló kiállítások 2007-2012)

Összeállította: Ikker Eszter

A Derkovits-ösztöndíjasok beszámoló kiállításainak egyik nagy dilemmája, hogy milyen közönséget képesek megszólítani? Hogy vajon nem csupán egy szűk, szakmainak mondható réteg szerez-e róluk tudomást évről évre, annak ellenére, hogy az egyik legrangosabb, fiatal képzőművészeknek járó állami kitüntetés díjazottjainak csoportos tárlatairól van szó? A díjazott művészek szemszögéből nézve pedig felmerül a kérdés, hogy mennyire jelent konkrét elköteleződést, s ezzel együtt kötöttséget az ösztöndíj elnyerése? Lehet-e önkritikától sem mentesen kritikát megfogalmazni a felé a rendszer felé, amely a támogatást biztosítja? Ilyen és ehhez hasonló kérdések végigkísérték a Derkovits-ösztöndíj történetét, de a 2007 és 2012 közötti időszakban mintha ennek a bizonytalanságnak a feloldása még fontosabbá vált volna a korábbi évekhez képest.

A 2007-es tavaszi seregszemlét követően a Média a Jövőért! Alapítvány és az Oktatási és Kulturális Minisztérium Metrógaléria elnevezésű projektjében először a Pécsi József-ösztöndíjas fotósok, majd tíz Derkovits-ösztöndíjas képzőművész alkotásának reprodukciója volt látható a 2007-es év utolsó két hónapjában, az 1-es és a 3-as metró vonalán közlekedő szerelvények reklámfelületeinek helyére applikálva. A kezdeményezés célja nyilvánvalóan az volt, hogy a kortárs képzőművészetet a múzeum szakrális/steril teréből áthelyezzék a hétköznapok nagyon is profán terébe. Ez a szándék ugyanakkor kihívást is jelentett: vajon a plakáton szereplő alkotások nem simultak-e bele a reklámok által előidézett vizuális túlterheltségbe? A szóban forgó művek azáltal váltak szubverzívvá, hogy általános társadalmi problémákra hívták fel a figyelmet: a mindennapi egzisztenciális gondokkal, vagy az elidegenedés, az izolálódás jelenségével szembesítették a nézőt. Gondoljunk csak Fischer Judit Csekkjére, vagy Asztalos Zsolt Padon című munkájára, amelyen egy valóságos alak és egy, a számítógépes animációk világából ismert figura ül egymás mellett. Asztalos egy olyan közeget állított a befogadó elé, amelyben már csak a virtuális lények nyújthatnak vigasztalást: „Olyan jó, hogy az ember kiöntheti a szívét másnak.”[1]

2008-ban a Derkovits-ösztöndíjasok a metrószerelvényekből ismét „visszakerültek” az Ernst Múzeumba. Az akkori beszámoló kiállítás egyik ikonikus alkotása volt Kelemen Zénó Térkapu című plasztikája, amely az anyag megmunkálhatóságáért folytatott küzdelem remek példája.[2]

Kelemen Zénó: Térkapu

A 2009-es év olyan alkotásokat is hozott, amelyek az aktuális közéleti botrányokra is reflektáltak. Ezen tendencia egyik képviselője Varga Rita, aki Malina I-IV. sorozatával a Malina Hedviget érő atrocitást dolgozta fel. Mécs Miklós Derkovits lottery című frappáns, ám anyagigényesnek nem mondható alkotása az ösztöndíj „nyeremény jellegére” kérdez rá: mennyire ad hoc a „nyertesek” kiválasztása, és az elnyert összeg mekkora mértékű szabadságot jelent a „kiválasztottak” számára, mind művészi, mind pedig egzisztenciális értelemben? Németh Hajnal Air Out című videója túlmutat a jelen válságain: a képernyőn felcsendülő orgonajáték egyre kakofonikusabb lesz, majd csupán a billentyűk és a pedálok lenyomásának zaja marad, amelyet elnyel a „tökéletes” csend.[3]

Varga Rita: Malina III.

 A 2010-es tárlaton visszaköszönt az a nemzetközi színtéren is általánossá váló jelenség, hogy a 2000-es évek nagy „videóboomja” után az alkotók visszatértek a „papíralapú” technikákhoz.[4] Esterházy Marcell Mészöly Miklós szemüvegével hozta össze a múltat és a jelent: fotóin olyan fiatalok jelennek meg, akik felvették a híres szarukeretes szemüveget, ezáltal mintegy megfosztva azt „ereklye-jellegétől”. 2011. az „intermediális-konceptuális”[5] művek éve volt: ezt támasztja alá Szabó Eszter Mária című munkája, amelyen egy akvarell festményt látunk „megelevenedni”, méghozzá szokatlan módon.[6] A képmás elégedetlenségének ad hangot, mely szerint „saját teste” nem felel meg a valóságnak. A 2012-es év újdonsága volt, hogy Készman József kurátor nemcsak az ösztöndíjasok aktuális pályaműveiből, hanem korábban készült alkotásaikból is válogatott a tárlatra, ezáltal az alkotók pályájának fejlődési ívébe is bepillantást nyerhetett a közönség.[7]

Eszterházy Marcell: Mészöly Miklós szemüvege

2013-tól már nem az Ernst Múzeumban, hanem a Műcsarnok eddigiekhez képest hatalmas tereiben rendezik meg az ösztöndíjasok bemutatkozó kiállítását – mindez az alkotók és a kurátorok számára is új kihívást és koncepciót jelent. Némi időbeli távolsággal érdemes lesz visszatekinteni, hogyan változtak az általam vázolt tendenciák egy egészen más befogadó közegben.