Négy héten keresztül a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika szakos hallgatói posztolnak a Derkovits-ösztöndíj történetéről. Elsőként Kovács Alex írását olvashatjátok.

A Derkovits-ösztöndíj a kezdetektől a rendszerváltás környékéig

A Derkovits-ösztöndíj megalapításakor egyértelmű volt az állam ideologikus elvárása: a fiatal, pályakezdő képzőművészeknek a progresszívnek tekintett szocialista művészeteszmény határain belül kellett megfogalmazniuk törekvéseiket. A marxista ideológia művész-proletár hősének, a kultúrpolitika víziója szerint, nagy szociális érzékenységgel és osztálytudatos elkötelezettséggel kellett belevetnie magát az alkotásba.
A Derkovits-ösztöndíj elnyerésének ‒ ennek megfelelően ‒ szigorú szabályai voltak. Az ösztöndíj hároméves időtartama alatt a díjazottak nem folytathattak más tevékenységet, ráadásul egy évet a munka frontján is el kellett tölteniük, hogy maradéktalanul magukba szívják a proletariátus esszenciáját, amely így biztosan kikristályosodik majd a műveikben.
1982 tavaszán láthatta első ízben a nagyközönség a Derkovits-ösztöndíjasok beszámoló kiállítását. Azonban a megnyitás után nem sokkal ‒ Kádár János látogatása miatt ‒ újrarendezték a kiállítást úgy, hogy csak nagyon kevés maradt az eredetileg kiállított darabok közül. Ez a momentum retrospektív nézőpontból a hivatalos művészeteszmény hattyúdalaként értelmezhető. Az addig preferált narratívák éles összeütközésbe kerültek a nyolcvanas évek valóságával. Ennek árulkodó jeleként a kultúrpolitika az eszmének való megfelelés helyett egyre inkább a tehetséget kezdte díjazni.
Az ösztöndíjas kiállítások miliője is megváltozott: mindinkább a bemutatkozásra helyeződött a hangsúly és háttérbe szorult az esemény „elszámoló-vizsgáztató” jellege. Ennek fényében érdekes szembesülni a rendszerváltás környéki kiállítások visszhangjaival, azzal, ahogy a korszakra jellemző eklektikus, expresszív művészi gesztusok kora véget ér. Az 1988-as kiállításról például Salamon Nándor távolságtartóan szögezi le, hogy az ösztöndíjasok zömében külföldön is reputációval rendelkező művészek, majd a szellemes és tehetséges trend-zsokék megemlítése után hosszan fanyalog a sok erejét vesztett, modorossá vált alkotás miatt.

Szurcsik József: Apály, 1989 (ösztöndíjas volt 1988-90 között)

1990-ben, a rendszerváltás első Derkovits-kiállításán a fiatal művészek síkra szálltak az ösztöndíjrendszer ideológiai semlegessége mellett és követelték, hogy a bíráló bizottságból távolítsák el a pártállam delegáltjait. Indítványuk hatására újraszerveződött az Ösztöndíj Bizottság. Boros Géza korabeli recenziójában nyolc erektált falloszt számolt össze a kiállításon, amelyeket a dekompresszió ünnepléseként értelmez. Érdekes továbbá, hogy recenziójában elsősorban nem a festői munkákat, hanem az objekteket, installációkat dicséri.

Erkel László: Víz-törés, 1992 (ösztöndíjas volt 1989-ben)

1990 után fokozatosan egyfajta kettősség figyelhető meg a művészeti szcénát illetően. Míg Szegő György 1992-es recenziója a mitikus motívumok és elsöprő elementáris energiák megnyilvánulásának bűvöletében fogalmazódik meg, addig Kapitány András a szabadság mámorának rövid időszaka után a kritikát nem tűrő államhatalom ellenőrzésének újraéledésére figyelmeztet.

Baksai József: A ló, 1992 (ösztöndíjas volt 1990-93 között)

Forrás:
Bohár andrás: Derkovits-ösztöndíjasok. Művészet 1992/11. 62.
Bordács Andrea (szerk.): A rendszerváltás 20 éve a művészeti közéletben. In: Új Művészet 2009/10–11.
Boros Géza: Derkovits-exhibicionisták. Kritika 1990/6. 35.
Reczetár Ágnes (szerk.): Derkovits ösztöndíjasok (55–93). Kiállítási katalógus. Szombathelyi képtár, Szombathely, 1994.
Salamon Nándor: Munkabeszámoló – Derkovits-ösztöndíjasok tárlata. Művészet 1988/7. 1– 2.
Szegő György: Ösztöndíjas-szerenád. Kritika 1992/8. 45–46.
Wehner Tibor (szerk.): A Derkovits ösztöndíj története 1955–2005. Képző- és Iparművészeti Lektorátus, Budapest, 2006.