by

Esztétika-szakos hallgatók a Derkovits-ösztöndíj történetéről 2.

A Kádár-rendszer diszkrét bája, avagy a „Patyomkin-kiállítás”[1] története

Modor Bálint írása

A nyolcvanas években a Derkovits-ösztöndíjat alapvetően már nem művészetideológia, hanem főként esztétikai szempontok alapján ítélték oda. Legalábbis a döntéshozók szobájában – olvashatjuk a Derkovits ösztöndíj 50 éves történetét feldolgozó könyvben.[2] (Érdekesen vitázik ezzel a felfogással Klimó Károly az 1988-as Derkovits ösztöndíjasok kiállításának katalógusában.) Különös ugyanakkor, hogy a döntéshozók között szerepel a 80-as években Aradi Nóra is, aki 1974-ben a Kritika hasábjain még a szocreál művészet bírálhatatlanságát hangsúlyozta. Az azonban mindenképpen jelzi a változást, hogy olyan alkotók is Derkovits-ösztöndíjban részesülhettek, akiknek a munkáit 1982-ben el kellett rejteni Kádár János látogatása során.

Stefanovits Péter: Kutyák és emberek I., 1979

A történet a sorozat első részében Kovács Alex által is megemlített első nyilvános bemutatkozó kiállításhoz kapcsolódik. Az tárlat zárása után egy héttel olyan Patyomkin-kiállítást állítottak össze az odalátogató MSZMP főtitkár számára, amelynek a „művészi” tartalmát elfogadhatónak vélték. Ezért aztán az eredeti kiállítók közül igen kevesen szerepeltek, többségük könnyűnek találtatott ‒ meséli Stefanovits Péter az akkori rendszer hatalmi technikáját illusztrálva. A szerző ezek után reményét fejezi ki, hogy a rendszerváltás óta „remélhetőleg végleg a múlté ez a közvetlen politikai beavatkozás a művészeti életbe.”[3]

Trombitás Tamás, akinek a munkái ‒ feltehetőleg absztrakt geometrikusságuk miatt ‒ szintén nem szerepeltek a „Patyomkin-kiállításon”, a Derkovits-ösztöndíjasok 1993-as tárlatának katalógusában így ír az esetről: „Mégis éppen azon a kiállításon, amelyiken a Budapest Galériában az ösztöndíjat megkaptam, két kollégámmal együtt el kellett szállítanunk a munkánkat, mert Kádár János végigsétált a Váci utcán és betekintett az utca végén lévő kiállítóhelyiségbe is. Lehet, hogy a galéria politikai érzékkel megáldott igazgatója ezzel a lépésével végső soron minket, és talán az utánunk jövő, és nem a szoc.reálra emlékeztető módon dolgozókat védte. Mindenesetre nekem az akkor teljesen kiábrándító volt. Különösen látni a tv-ben a látogatás képeit.”

trombitás

Trombitás Tamás: Mandala I.,1996.

Trombitás ebben a visszaemlékezésében érzékelhetően megengedőbb Stefanovitsnál a „szakértőkkel” szemben, akik átrendezték a kiállítást, utalva ezzel döntésük kettős természetére. Egyrészről arra a törekvésükre, hogy ne provokálják a főtitkárt „érthetetlen” alkotások bemutatásával, másrészről arra, hogy ezzel védjék az alkotókat is az ideologikus kritikáktól. Felmerülhet még egy harmadik szempont is a cinikus utókor részéről ‒ Kovács Alex is jelzi ezt írásában –, mégpedig az, hogy ezzel a gesztussal saját hivatali hűtlenségüket is leplezték a megsemmisülő szocreál eszmény és a szétforgácsolódó rendszer porosodó díszleteinek a takarásában.

 

[1] „Patyomkin-falu” kifejezés tovább gondolása, mely a közbeszédben úgy terjedt el, mint a kellemetlen tények hamis eredményekkel való elrejtésének szinonimája.

[2] Wehner Tibor (szerk): A Derkovits ösztöndíj története 1955-2005, Képző és Iparművészeti Lektorátus, Bp, 2006.

[3] Új művészet 2009/10, 40. o.

by

Interjú Martin Henrikkel

Az idén először Derkovits-ösztöndíjas Martin Henrik festő szakon végzett, mégis jellemzően kőanyag és virtuális képalkotó technikákat egyesítve születnek meg valami távoli világ objektjeire hasonlító szobrai. A kiállításon olyan anyagot mutat be, amely jól tükrözi az űrkutatás iránti érdeklődését, illetve az örökkévalóság-érzés megragadására vonatkozó szándékait. A művek hátteréről a derkó.pécsi.2014 című kiállítás kapcsán kérdeztük.

Már a 2003-as évek környékén festett olaj-vászon képeidben is az űrrel, űrkutatással foglalkozol. Hogyan találtál erre a témára és miért ennyire fontos ez neked?

Csak egyszerű vonzódásról van szó, nem volt határvonal vagy valamiféle felismerés. Szerintem ez olyan téma, amiben mindenki talál valami érdekeset, hiszen valami olyat ismerünk fel benne, amiről igazából keveset tudunk. Igen, az egész azokkal a festményekkel kezdődött. A diplomamunkám konkrét élményből indult: a halojelenségből (a Nap vagy Hold körül kialakuló optikai jelenségből) láttam egy nagyon szép példát. Azokat a képeket úgy festettem, hogy nagyon sok hígítót használtam, és úgy akartam kialakítani ezeket a kráteres felületeket, a holdfelszínt, hogy minél kevesebbet kelljen belenyúlni, úgy szerettem volna, hogy ne látszódjon, hogy történt.

Aszteroida 03, 2011

Aszteroida 03, 2011

Fotókat használsz?

Igen, Nasa-fotókat használok, de nem követem le teljes egészében.

Tág spektrumban alkotsz technika tekintetében. A „Holdnövényt” például le is festetted és egy szoborváltozata is van. Miért fontos, hogy különböző módon körüljárj egy dolgot?

Amikor megfestettem, elkezdett izgatni, hogy 3D-ben milyen lehetne. Eredetileg úgy képzeltem el, hogy majd ólomból öntöm ki, vagy ezüstből, de másfél millió forint lett volna, így ezt elvetettem. De nem is volt meg a technikai felkészültségem hozzá, hogy megcsináljam, ezért halasztódott ez a dolog. Aztán kaptam egy gránitdarabot. Ami érdekelt, azt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy a Hold mindig felénk néz, és vajon milyen lehet a másik oldala – sok legenda született erről. Egyébként olvasmányokból sok inspirációt merítek. Fontos élmény volt számomra például Su La Ce Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában című műve. A könyvben mindig kérdezgetik a szerzetesek, hogy a csannak mi lényege, hogy kell elképzelni. Erre azt a választ kapják, hogy amiket már megválaszoltak, azt felesleges újra megválaszolni. Azokkal a kérdésekkel érdemes foglalkozni, amit még nem tettek fel. Ez nekem hasonlít a sötétben tapogatózáshoz.

Holdnövény, olaj, fa, 2003 Holdnövény, gránit, 2012-13

Holdnövény, olaj, fa, 2003
Holdnövény, gránit, 2012-13

Említetted, hogy korábban nem voltál a birtokában olyan szobrászati technikáknak, amikre szükséged lett volna. Hogyan zajlott ezeknek az elsajátítása?

A Képzőművészeti Egyetemen elsőévesként mesterem, Szabados Árpád mondta, hogy menjek át a kőfaragó műhelybe. Ott voltam egy hónapig, aztán volt egy hosszú szünet. Autodidakta módon próbáltam megtanulni, rengeteg munka volt benne, menet közben éreztem rá. Körülbelül most egy éve dolgozok kőszobrász-segédként. Mindig el tudom dönteni, mik a határaim, mi az, amit meg tudok csinálni.

Objekt 02, 2012

Objekt 02, 2012

Itt inkább tudományosságról vagy áltudományosságról van szó? A munkádat megelőzik esetleg tudományosabb igényű kutatások?

Mindkettő jelen van, mert egyfajta iróniával próbálok a felé fordulni, hogy nem kell elhinni mindent, amit a médiától kapunk. De ugyanakkor vannak olyan munkáim, amelyben picit megjelenik a tudományosság, de igazából értelmetlen módon. Konkrétabban: van két objektem, amihez találtam tárgyakat, azaz kőhulladékot. Azt éreztem, hogy mindenképpen össze kell rakjam őket, de úgy, hogy funkciója is legyen. És akkor beleraktam egy lencsét meg 3D képet használtam, ami a régi, fekete-zöld komputerképekre emlékeztet.

Objekt 01, 2012

Objekt 01, 2012

A munkatervedben is szobrászati munkákat szeretnél megvalósítani.

2010-ben kezdtem el igazából kővel dolgozni. Akkor azt éreztem, hogy azt csinálom, amit kell. Ami most látható, az mind kisplasztika, de szeretném kipróbálni nagyobb méretben. Bazaltból szeretném megcsinálni, mert fekete gránitra nem futja. Kültéri munkát is szeretnék létrehozni – ez nagyon fontos. Bár a technikai implantátumok továbbra is érdekelnek, a kültéri dolgok miatt szeretném ezeket elhagyni az alkotásaimban.

by

Esztétika-szakos hallgatók a Derkovits-ösztöndíj történetéről 1.

Négy héten keresztül a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika szakos hallgatói posztolnak a Derkovits-ösztöndíj történetéről. Elsőként Kovács Alex írását olvashatjátok.

A Derkovits-ösztöndíj a kezdetektől a rendszerváltás környékéig

A Derkovits-ösztöndíj megalapításakor egyértelmű volt az állam ideologikus elvárása: a fiatal, pályakezdő képzőművészeknek a progresszívnek tekintett szocialista művészeteszmény határain belül kellett megfogalmazniuk törekvéseiket. A marxista ideológia művész-proletár hősének, a kultúrpolitika víziója szerint, nagy szociális érzékenységgel és osztálytudatos elkötelezettséggel kellett belevetnie magát az alkotásba.
A Derkovits-ösztöndíj elnyerésének ‒ ennek megfelelően ‒ szigorú szabályai voltak. Az ösztöndíj hároméves időtartama alatt a díjazottak nem folytathattak más tevékenységet, ráadásul egy évet a munka frontján is el kellett tölteniük, hogy maradéktalanul magukba szívják a proletariátus esszenciáját, amely így biztosan kikristályosodik majd a műveikben.
1982 tavaszán láthatta első ízben a nagyközönség a Derkovits-ösztöndíjasok beszámoló kiállítását. Azonban a megnyitás után nem sokkal ‒ Kádár János látogatása miatt ‒ újrarendezték a kiállítást úgy, hogy csak nagyon kevés maradt az eredetileg kiállított darabok közül. Ez a momentum retrospektív nézőpontból a hivatalos művészeteszmény hattyúdalaként értelmezhető. Az addig preferált narratívák éles összeütközésbe kerültek a nyolcvanas évek valóságával. Ennek árulkodó jeleként a kultúrpolitika az eszmének való megfelelés helyett egyre inkább a tehetséget kezdte díjazni.
Az ösztöndíjas kiállítások miliője is megváltozott: mindinkább a bemutatkozásra helyeződött a hangsúly és háttérbe szorult az esemény „elszámoló-vizsgáztató” jellege. Ennek fényében érdekes szembesülni a rendszerváltás környéki kiállítások visszhangjaival, azzal, ahogy a korszakra jellemző eklektikus, expresszív művészi gesztusok kora véget ér. Az 1988-as kiállításról például Salamon Nándor távolságtartóan szögezi le, hogy az ösztöndíjasok zömében külföldön is reputációval rendelkező művészek, majd a szellemes és tehetséges trend-zsokék megemlítése után hosszan fanyalog a sok erejét vesztett, modorossá vált alkotás miatt.

Szurcsik József: Apály, 1989 (ösztöndíjas volt 1988-90 között)

Szurcsik József: Apály, 1989 (ösztöndíjas volt 1988-90 között)

1990-ben, a rendszerváltás első Derkovits-kiállításán a fiatal művészek síkra szálltak az ösztöndíjrendszer ideológiai semlegessége mellett és követelték, hogy a bíráló bizottságból távolítsák el a pártállam delegáltjait. Indítványuk hatására újraszerveződött az Ösztöndíj Bizottság. Boros Géza korabeli recenziójában nyolc erektált falloszt számolt össze a kiállításon, amelyeket a dekompresszió ünnepléseként értelmez. Érdekes továbbá, hogy recenziójában elsősorban nem a festői munkákat, hanem az objekteket, installációkat dicséri.

Erkel László: Víz-törés, 1992 (ösztöndíjas volt 1989-ben)

Erkel László: Víz-törés, 1992 (ösztöndíjas volt 1989-ben)

1990 után fokozatosan egyfajta kettősség figyelhető meg a művészeti szcénát illetően. Míg Szegő György 1992-es recenziója a mitikus motívumok és elsöprő elementáris energiák megnyilvánulásának bűvöletében fogalmazódik meg, addig Kapitány András a szabadság mámorának rövid időszaka után a kritikát nem tűrő államhatalom ellenőrzésének újraéledésére figyelmeztet.

Baksai József: A ló, 1992 (Ösztöndíjas volt 1990-93 között)

Baksai József: A ló, 1992 (ösztöndíjas volt 1990-93 között)

Forrás:
Bohár andrás: Derkovits-ösztöndíjasok. Művészet 1992/11. 62.
Bordács Andrea (szerk.): A rendszerváltás 20 éve a művészeti közéletben. In: Új Művészet 2009/10–11.
Boros Géza: Derkovits-exhibicionisták. Kritika 1990/6. 35.
Reczetár Ágnes (szerk.): Derkovits ösztöndíjasok (55–93). Kiállítási katalógus. Szombathelyi képtár, Szombathely, 1994.
Salamon Nándor: Munkabeszámoló – Derkovits-ösztöndíjasok tárlata. Művészet 1988/7. 1– 2.
Szegő György: Ösztöndíjas-szerenád. Kritika 1992/8. 45–46.
Wehner Tibor (szerk.): A Derkovits ösztöndíj története 1955–2005. Képző- és Iparművészeti Lektorátus, Budapest, 2006.