admin |

Szombathy Bálint multimediális művész nyitotta meg a kiállítást. Az alábbiakban a megnyitón elhangzott beszédét olvashatjátok.

A Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíj az egyik legrégibb magyar művészeti intézmény, hiszen 2015-ben lesz hatvan esztendős. Népszerűségét nem csak az bizonyítja, hogy közel másfél százan pályázzák meg évente, hanem az is, hogy elnevezésének a populáris köznyelvben kialakult egy szlenges változata, mégpedig a „Derkó”. Ez sokkal többet jelent annál, mint amikor azt mondjuk, hogy isi vagy suli, matek vagy töri, fincsi vagy Balcsi, hiszen a művészeti díjaknak nem szokás becenevet adni; főként nem olyan módon, hogy személynévből vezetjük őket le. Az Oscar-díjból tudtommal nem lett „Oszi”, a Munkácsy-díjból nem lett „Muncsi”, s a Kossuth-díjból sem lett „Kosi”, ezzel szemben a Derkovitsból lett „Derkó”, amely ennél fogva önmagában is egy olyan patinás márkanév, amely hozzátartozik a II. világháború utáni magyar történelemhez.

Ez mindenképpen fontos történeti aspektus, ám nem az egyedüli. Sokkal lényegesebb, hogy a Derkovits Gyula-ösztöndíj nem nőtte ki névadójának a fogalmi holdudvarát, mint például a Munkácsy-díj. Derkovits a 20. század meghatározó képzőművésze volt, akinek munkásságát minden bizonnyal nem kezdte ki túlságosan az idő, bár az utóbbi évtizedekben alig foglalkozott vele valaki, és hát a róla elnevezett nagykörúti Derkovits Szalon is rég megszűnt. Viszont épp a jövő héten nyílik a Nemzeti Galériában a Derkovits és kora című revival kiállítás, amely alátámasztani hivatott a művész pozitív megítélését. Így hát minden tekintetben lefedhető általa egy képzőművészeti ösztöndíj, még 2014-ben is. Munkácsyval már más a helyzet, hiszen a neve által fémjelzett díjat ma már például megkapják intermédiás alkotók is, vagyis olyan művészek, akik nem festők. Ilyen értelemben tehát Derkovits hiteles, Munkácsy viszont nem az, hiszen ez utóbbi nem tudja átfedni a kortárs képzőművészet fogalmát, amit a nevével kívánnak fémjelezni. De mit szólna maga Munkácsy is, ha tudomására juthatna, hogy a nevével címkézett díjat megkaphatja mindenféle vizuális művész, akinek viszont cseppet sem szívügye a festészet? Kényelmetlen, már-már kínos helyzet, melyet a felső instanciákon is illene átgondolni, de – mint tapasztaljuk – az érdemi változtatások általában túl sok időt vesznek igénybe. Másrészt, maradjunk csak a „Derkónál”.

A hat évtizedes, patinás ösztöndíjat eredetileg szociális indíttatásból hozták létre, hogy anyagi forrást teremtsenek a munka- és pénzhiányban élő művészeknek. Akkoriban ez nem volt szégyen. Az is érdekes, hogy az ösztöndíjat alig két évtizeddel a művész halála után alapították, mielőtt meggyőződhettek volna munkásságának időt állóságáról. Az elsődleges szempont kezdetben tehát a pályázó egzisztenciális helyzete volt, mindenek felett a szegényebb sorsúak számíthattak a havi ösztökélésre. Mára ez az álláspont érvényességét vesztette, a zsűrizéseken időnként el is hangzik, hogy az ösztöndíj nem megélhetési segély, kizárólag a minőség a mérvadó, hiszen a grémium tagjai nem nézhetnek bele senkinek a pénztárcájába.

A díjazás másrészt meglehetősen összetett feladatot ró az értékelő bizottság tagjaira, hiszen egyre nehezebb követni a növekvő tömegesség következtében folyamatosan duzzadó színteret, melyet a képzőművész utánpótlás jelent. Itt pedig egy újabb problémával állunk szemben, melyet a felsőfokú művészképzés expanziója generál: évről-évre több és több diplomás ifjú művész kerül ki a tanintézetekből, ezért országos szinten is fokozódó „káder” túltermelés figyelhető meg, ha szabad így fogalmaznom. Mit kezdjen, mit kezdhet egy kis ország a szaporodó művészeivel, hogyan tudja őket eltartani? A kérdés felettébb indokolt, a téma pedig nem kizárólag Magyarország viszonylatában időszerű. A miénkénél jóval fejlettebb és terebélyesebb oktatói hálózattal rendelkező országokban – Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban – ezek a gondok úgyszintén hatványozottan megmutatkoznak: a művészeti végzettségűek kezdenek feleslegessé válni, mert betömődnek előttük az egzisztenciális lehetőségek, nem képes őket befogadni a rendszer természetes felszívó ereje. Annak ellenére, hogy a három említett országnak erős gazdasága, ennél fogva fejlett műtárgykereskedelme van.

Ha ebből a perspektívából szemléljük a dolgokat, a jövő nem túl kecsegtető egy fiatal alkotó számára, legyen az képzőművész vagy fotográfus. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy milyen szövevényes a mai művészeti rendszer, mennyire átláthatatlan az érrendszere, mennyire összebogozott az ideológiája, miféle érdekkapcsolatok mozgatják. Egy örvendetes dolog azonban láttamozható, itt helyben is, mégpedig mindennél a legfontosabb: a művészi kifejezés szabadsága tényként létezik. A „Derkót” és az 1991-ben alapított Pécsi József-ösztöndíjat ennek a vetületében is vizsgálhatjuk, és bizonyosak lehetünk benne: ezen a vizsgán nem buknak el. Nincs egyéb elvárás a kitüntetettek számára azon felül, mint hogy minőséget kell teremteni, az önmagában vett, minden külső körülménytől mentes minőséget kell megalkotni. Ami érvényes „Derkón” belül és „Derkón” kívül is.